Amikor az ember megkapja a diagnózist, miszerint gyógyíthatatlan betegséggel áll szemben, nagyon nehéz bármit is mondani. Mindenki másképp dolgozza fel a hírt, de egyvalami talán mindannyiunkban közös: a sokk elkerülhetetlen.
Az autoimmun kórképekre (és még néhány más betegségre is) jellemző, hogy maga a betegség nem gyógyítható, csak a lefolyását tudják lassítani, valamint a tüneteket bizonyos mértékig enyhíteni. A kezelések mellett, sok múlik a beteg hozzáállásán, életvitelén, és azon, miként reagál a szervezete a különféle gyógykészítményekre és terápiákra. Mindenesetre, a diagnózistól számítva beletelik némi időbe, mire az érintettek napirendre térnek a változások felett.
Mint betegnek, elsősorban saját magadban kell helyretenni a dolgokat, és hiába éltél már meg néhány dolgot, garantáltan ez lesz az egyik legnehezebb szituáció, amivel szembe kerülhetsz életed folyamán. El fogják mondani, nagyjából mire számíthatsz. Nyilván, minél aljasabb kórt fogtál ki, annál kevésbé lesz őszinte az orvosod mosolya tájékoztatás közben.
S mint a XXI. század embere, rátapadsz az internetre, ahol amint bepötyögöd a keresőbe az új “örök barátod” nevét, azonnal információs lavina sodor magával. Itt mindenfélét találhatsz a betegségedről, de a lényeg általában az lesz, hogy éppen útban vagy az örök vadászmezők felé.
Az emberek többsége szereti azt gondolni saját magáról, hogy bátor és erős. Engem azelőtt e magasztos jellemvonások éltetése mellől el sem lehetett volna tántorítani. Aztán közölték a nagy hírt, s kiderült, hogy nem vagyok sem bátor, mint egy gladiátor, sem erős, mint egy tölgyfa.
A Dögöm nagy bemutatkozása után a helyzetem nem tűnt bíztatónak, és amit leszűrtem az egészből, annyi volt, hogy így nincs értelme az életnek. Szégyen-nem szégyen, az első hétvégén lementem a sarki boltba, és korábbi fényes elveimet sutba dobva, vettem egy üveg bort. Azelőtt nem voltam egy nagy ivó, azóta sem sűrűn került rá sor, de akkor kimondottan jól esett elzsibbadni, mert nem akartam azon gondolkodni, mennyi mindent fog tőlem elvenni ez a nyomorult betegség. Tudom, tudom, az alkohol nem megoldás az autoimmunra de - mint tudjuk - a tej sem az.
Mivel ez a dög autoimmun kórkép egy életen át veled marad, kizárt, hogy ne lepne meg néha a hitetlenkedés szelleme. Csalóka képe ki tudja honnan ered, de egy biztos: képes meggyőzni róla, hogy nincs is semmi baj. Ilyenkor boldogan hiszel a derengő látomásnak, miszerint ez az egész csak egy téves diagnózis eredménye, de minimum elcserélték a leleteidet, és nemsokára kiderül, micsoda borzasztó tévedésnek lettél áldozata. Fejedben megszületik a jelenet, amint az orvosok kezüket tördelve kérnek tőled bocsánatot, amiért így rádijesztettek.
A másik eset, amikor elfogadod ugyan a rossz hírt, de halálbiztosra veszed, hogy úgy kerülsz be a wikipediára, mint az első autoimmunos, aki csodálatos módon mégis meggyógyult. (Igen, nekem is félre van téve a tökéletes profilkép, ha esetleg ez az álmom valóra válik. Sosem lehet tudni…) Ez a furcsa érzés amúgy az örök pesszimista egyéneket is eléri olykor, és átverés vagy nem, rövid időre teljesen felszabadít a betegségtudat nyomása alól.
Nem minden autoimmun betegség készít ki teljesen, de ha véletlenül egy agresszív fajta támadja meg a szervezetedet, az még nehezebb terhet ró a nyakadra, mintha csak szimplán életmódot kellene váltanod.
Kár lenne tagadni, de amikor először legyintett meg a fájdalom és a leépülés lehetőségének szele, valamint realizálódott bennem, mennyi mindent fog elvenni tőlem a betegség, elgondolkodtam azon, talán jobb lenne hagyni az egészet a francba.
Persze, lehet azonnal rávágni, hogy ez a leggyávább megoldás, de amikor olyan rosszul éreztem magam, hogy már sírni sem volt erőm, amikor attól is bepánikoltam, ha a karomat a fejem fölé kellett emelnem, hiszen akkor éles fájdalom hasított bőrömbe, amikor az emberek sajnálkozó arcát láttam a külsőm láttán, vagy amikor nehezemre esett felmenni 7 lépcsőfokon úgy, hogy azelőtt 3 órás edzéseket ugráltam végig könnyedén - bevallom, rohadtul nem érdekelt, ki tartana gyávának, ha letenném a lantot…
De nem tettem le. Nem az elhatározás hiánya miatt, hanem mert az utolsó pillanatban az életösztön mindig közbelépett.
Aztán elkezdődtek a kezelések, amiknek köszönhetően a Dögöm legyengült és nyugalmi állapotba került. Átalakítottam a szokásaimat, minden káros (vagy annak hitt) dolgot száműztem az életemből, akkor is mozogtam egy kicsit, ha nem okozta azt az örömöt, mint azelőtt.
Aztán lépésről lépésre felépültem, és újra látom, milyen szép az élet.
Persze, tudom, hogy a következő fellángolásnál újra nehéz lesz. Akkor is meg fogok zuhanni, és biztos vagyok benne, hogy a poklot fogom végigjárni. Azonban, most már azt is tudom, hogy még onnan is van kijárat - és ha csak záros határidőig is - de majd megint élvezhetem az életemet.
